Don Henry tengerészkapitány, aki Miamiban egy hajósmentő társaság tulajdonosa, nagy tapasztalatú navigátor, így emlékszik vissza az 1966-os szörnyű élményére:

Visszafelé jöttünk Puerto Rico-ból. Három napja voltunk úton egy üres uszállyal. Hajónk 2000 lóerős, az uszályt 350 méter hosszú kötélen vontattuk. Több száz méteres mélység fölött haladtunk.

Délután volt, az idő kitűnő, az ég tiszta, a hajó hátulján lévő kabinomban tartózkodtam, amikor odakint zűrzavart észleltem. Kijöttem a hajóhídra, s az első pillantásom az iránytűre esett, amely megdöbbenésemre sebesen körbeforgott az óramutató járásának irányába. Hogy mi okozta ezt, nem tudtam. A víz közben minden irányból zuhogott a hajóra, a horizont eltűnt, minden összefolyt, nem láttunk semmit.

Bármi történt is, egy tény, hogy mindent kiszedett generátorainkból: az áramszolgáltatás megszűnt, műszereink nem működtek, a segédgenerátor is felmondta a szolgálatot. Aggódtam az uszály miatt. Szorosra volt ugyan kötve, de a kötél végét nem láttam. Úgy tűnt felhő fedi be, és a kürölötte lévő hullámok magasabbak voltak, mint másutt. Teljes gőzzel igyekeztünk mielőbb kikerülni erről a helyről, de mintha valami erőteljesen vissza akarna húzni bennünket. Hangsúlyozom, hogy sehol másutt nem volt köd, csak az uszály körül. Végül azonban az uszály is kibukkant a ködből, de akármit mondjanak is rólam, nem voltam hajlandó visszamenni, hogy megnézzem, mi volt ott.

A hajóskapitány szavainak értelmezése

Érdemes elgondolkodni mindazon, amit Don Henry kapitány mondott:

"... A víz közben minden irányból zuhogott a hajóra..."

A hajó alá érkező gázok csak a hajó oldalainak mentén léphetnek a légkörbe, így a hajó körül igen intenzív gázfelszabadulás várható (sokkal erőteljesebb, mint környezetében, a vízfelszínen), amely a vizet szökőkútszerűen magasra löki, és így a víz a hajóra is záporozik.

Ugyanekkor a hajó mélyebbre is süllyedhetett a kisebb sűrűségű vízben, de ezt a hajón tartózkodók nem vehették észre, hiszen a kilátást a vízfüggöny megakadályozta.

"... A horizont eltűnt, minden összefolyt, nem láttunk semmit... Aggódtam az uszály miatt. Szorosra volt ugyan kötve, de a kötél végét nem láttam. Úgy tűnt felhő fedi be, és a körülötte lévő hullámok magasabbak voltak, mint másutt..."

Természetesen akkor kereshette csak tekintetével a kapitány az uszályt, amikor megszűnt a hajó körül a vízfüggöny. A vízfüggöny akkor szűnt meg, amikor a hajó továbbhaladt arról a helyről, ahol a gázok távoztak a vízből. A kapitány tehát, amikor hátratekintett, a tenger felszínének azt a részét látta, ahol a gázömlés zajlott. Úgy tűnt számára, hogy felhő fedi be az uszályt, mert a gázok által előzőleg a légkörbe víz, valamint a gáz és a levegő hőmérsékletének különbségéből eredő hőkiegyenlítődési folyamat, a csaknem százszázalékos relatív páratartalmú gázokból pedig párakicsapódást, ködképződést eredményezett.

Hogy az uszály körül lévő hullámok miért voltak magasabbak, mint máshol, annak magyarázata igen egyszerű. A felfelé áramló, kitáguló gázok térfogatnövekménye a vízfelszínt megemelte, feldomborította. Mindenki tapasztalhatta már fürdőzés közben, hogy a víz alatt kifújt levegő, a felszínre érkezve, feldomborítja azt.

"...Teljes gőzzel igyekeztünk mielőbb erről a helyről, de úgy tűnt mintha valami erőteljesen vissza akarna húzni bennünket..."

A gázos vízbe mélyebben belemerült (esetleg teljesen elmerült) uszály csak nagyobb vonóerővel húzható, mivel megnőtt az uszály közegellenállása. Ezt a vonóerőtöbbletet érzékelhették a hajók, ez válthatta ki a visszahúzás érzetét.

"...Hangsúlyozom, hogy sehol másutt nem volt köd, csak az uszály körül..."

A gázömlés tehát a tenger felszínének csak egy viszonylag kis területére korlátozódott. Talán éppen az tette lehetővé a hajón tartózkodók menekülését, hogy útvonaluk nem intenzív, nem nagymérvű gázömlés helyét keresztezte.

Az elbeszélésben gázömlésről, oxigénhiányról, légzési nehézségekről nem esik szó. Ennek magyarázata az lehet, hogy a hajó viszonylag rövid ideig haladhatott a gázos vízben. A felfelé áramló gázok elől a hajótest leárnyékolta a fedélzetet és annak légtere a rövid idő alatt nem tudott olyan mértékben megváltozni, hogy az emberek érzékeljék. Lehetséges az is, hogy a feltörő gáz sűrűsége lényegesen kisebb volt a levegőénél, és a légtérbe lépve gyorsan felszállt

A megbolondult műszerek rejtélye Az Izland közelében kitört Surtsey nevű tenger alatti tűzhányó működése során légköri elektromos jelenségeket figyeltek meg. A tudósítások szerint az óceánból felszálló gőzoszlopon át narancsszínű villámok cikáztak. Európa félelmetes tűzhányójának, a Vezúvnak kitörési gázfelhőjében is elektromos jelenségek játszódnak le, amelyből a gázfelhő elektrosztatikus töltöttségére következtethetünk. Figyelemre méltó, hogy a Bermuda-háromszög katasztrófáival gyanúsítható Antilla vulkáni szigetív leghatalmasabb felszíni tűzhányójánál, a Mont Pelée-nél, a katasztrófális kitörés alkalmával is elektromos légköri jelenséget figyeltek meg, amely a kitörés után hosszú ideig fennmaradt. Mindezen tények arra utalnak, hogy a tűzhányók által kilövelt gázfelhőknek gyakran elektrosztatikus töltésük van. Feltételezhető tehát, hogy ugyancsak elektrosztatikus töltésük lehet a mélytengeri tűzhányók gázainak is. Az elektromos jelenségek vizsgálatakor nem szabad megfeledkezni egy másik fizikai hatásról sem. A tengervízben felfelé haladó gázbuborékok és a víz között súrlódáslép fel, amely a gázatomok külső elektronpályán keringő elektronjai közül elektront szakíthat le. Így a gázrészecskék elektronjaiktól megfosztva pozitív elektromos töltéssel léphetnek ki a légtérbe. Ennek tükrében vizsgáljuk meg Don Henry kapitány további megfigyeléseit, miszerint a hajóhídon lévő iránytű az óramutató járásával megegyező irányban, sebesen körbeforgott. Ez elektromosan töltött gázok vízből való kiáramlásának feltételezésével magyarázható. "...Mindent kiszedett generátorainkból: az áramszolgáltatás megszűnt, műszereink nem működtek, a segédgenerátor is felmondta a szolgálatot..." Az elektromosan töltött gázok áramlása folytán létesült erős mágneses tér várhatóan elsősorban a villamos berendezésekben okozhat zavarokat, zárlati jelenségeket. Az energiaszolgáltatás megszűnése a mérőműszerek működését bénította meg. Elképzelhető, hogy a létesült mágneses tér is árnyékolta a fedélzetet az elektrosztatikus töltöttségű gázrészecskék elől, s ezért nem léptek fel légzési nehézségek a hajó utasainál. A térségben lezajlott túlélő nélküli katasztrófák a most leírtakhoz hasonlóan következhettek be annyi különbséggel, hogy hevesebb gázömlés folytán a víz sűrűsége oly mértékben lecsökkent, hogy a hajó, utasaival együtt, viszonylag gyorsan víz alá merült és elsüllyedt.

Miért nem látják a veszélyt?

A légtérbe ürítő tűzhányók gázaiban tekintélyes mennyiségű szilárd szennyező található. Ezek jelzik a légkörben a gázok útját, sokszor 15-20 km magasságig is. A legtöbb vulkáni gáz azonban szilárd szennyeződés nélküli állapotban színtelen, vagy csak igen nagy vastagságú rétege mutat halvány színeződést. Ezért valószínű, hogy a szilárd szennyeződéstől megszabadult gázok vízfelszínen való megjelenése szabad szemmel aligha látható.

A tengervíz szilárd szennyezőket lekötő hatásának igazolására egyszerű kísérletet végezhetünk:

Patentzáras üveget töltsünk félig vízzel, majd a víz felszínére fújjunk tömény cigarettafüstött. Zárjuk le az üveget. A víz felszínén gomolygó füst tejszerű képet ad. Tudvalévő, hogy a cigarettafüst kékesfehér színét a szilárd szennyezőktől kapja.

Rázzuk össze alaposan az üveg tartalmát: azt tapasztaljuk, hogy a víz felszínéről eltűnt a füst. Az edény "üres" felében lévő gáz színtelen, mint a levegő. Felnyitva az üveget, még érezzük a víz felett lévő gáz cigarettafüstillatát, mert a gázokat nem kötötte le a víz, csak a szilárd szennyezőket.

Amit a kisérlet során összerázással értünk el, az a tengerfenék közeléből induló és a felszínre érkező vulkáni gázok hosszú útján teljesül.